Dióhéjban karrierépítgetésemről annyit, hogy elhagyva a szoboszlói Hőgyes Endre gimnáziumot, meglehetősen sokfelé kerestem az utam. Az volt egyedül a bizonyos, hogy egyszer író leszek és punktum. Erre nézvést jeles személyektől kaptam többször biztatást. Mégis utam egy katolikus leányiskolában kezdődött, ahol végül nem lettem háziasszony - sem pedig vallásos. Ellenben életemben először, 19 évesen barátokra találtam. Majd tanultam csipkeverést, részt vettem könyvtáros asszisztens tanfolyamon, ez irányban tanultam tovább főiskolán, Nyíregyházán, 1998-tól. Majd megpróbálkoztam az EU-s pályázatírással, a grafológiával, aztán a német nyelvről átpártoltam az angolra - sikeresen. Ja, időközben 2 hétig bírtam a felszolgálósdit, itt helyben.
És most mivel foglalkozom? Álmaimat építem!


1992. március 31. A nap, amikor szobám egyik ágyán hasalva, Ady „Lédával a bálban” c. versének memorizálása közben hirtelen tollat ragadtam, s valószínűleg a kezem ügyében levő irodalom füzetemre, egyszerűen elkezdtem verset fabrikálni. Illetve inkább nevezhetők rímes képtelenségeknek az akkor keletkezett tákolmányok zöme. Nem vagyok rímeket ontó ember, de ha egyszer homlokon csókol a Múzsa, addig nem nyugszom, amíg papírra (pár éve monitorra) nem kerülnek a gondolat-érzelmeim.
Kamaszos vágyakozás, erőltetett rímek jellemezték írásaim egykor. Amely írásokról úgy vélem, mások szeme elé is bátran kerülhetnek, azok 2002-től datálhatók.
S hogy miért írok verseket - kötöm
halomba, költöm halomra idegsejtek elektromos kisüléseit... Szerb Antaltól való egyik régi kedvenc gondolatom: az ihlet legfőbb táplálója a vágy. 1997. márciusa és 2003. januárja közötti időszakban teljesen egyedül töltöttem napjaim, hónapjaim, éveim, a legmélyebb magány legsötétebb depresszióit megélve. Az írás megváltás volt számomra - egy saját, tündér világ, még akkor is, ha kínjaim öntöttem formába. Társat kerestem, s az utána való reménytelen-romantikus, cukros-rózsaszínfelhős vágyakozásból fakadó gondolatok mind papírra kerültek anno. 2003. februárja és 2004. augusztusa között, pedig csak azt hittem, hogy nem vagyok már egyedül. A legostobább káprázatok szédítettek - és a sok-sok „még miért nem” íratta egyre tovább velem a rímes sorokat.
2004. szeptembere óta, pedig az addig 29 év alatt soha nem tapasztalt érzés kerített hatalmába - milyen az, amikor úgy szeretek valakit, ha az illető viszont is szeret. Teljesen új dolog volt. Nos, ekkor már muszáj volt írnom. Eksztázis ontotta, szerelem oldotta-kötötte szárnyaló hangulatban. Ki ne tette volna?
Ami fantasztikus, hogy rátaláltam a stílusomra, úgy igazán 2-3 éve. Színekben, formákban, illatokban tobzódó mesevilágra. Hol lila dalra kél még a nyakkendő is... :)