Fazekas-család gyermekeként született Nádudvaron 1924-ben, s bár kisgyermekként megtanult formázni, korongozni, ha életútjáról kérdezték, így fogalmazott: „minden akartam lenni csak fazekas nem...” Sorsa azonban folytatását jelentette ősei életének, az 50-es évektől kezdve egyedülálló érdemeket szerzett a fekete-kerámia megújításában. Tehetsége, szorgalma, művészi adottságai, kitartása révén már ifjúkorában a népi iparművészet jelentős, meghatározó alakja lett.

Hivatásának tekintette a nádudvari fekete-cserép újjáélesztését, de nemcsak szűkebb hazája népművészetét szolgálta, a Háziipari Szövetkezetek megalakulásában is tevékenyen részt vett. 1973-ban költözött Hajdúszoboszlóra, ifjúsága és tanulóévei színterére. Városunkban rendezte be műhelyét, építette fel a Fazekas-házat, kis házi múzeumát, ahol évtizedeken át fogadta a hagyományok iránt érdeklődő hazai és külföldi vendégeket, és természetesen a szoboszlóiakat. Felesége segítségével avatta be a látogatókat a mesterség titkaiba, hamiskás mosollyal, mindig hozzátéve” nincs is ebben semmi titok”.

S igaza volt. Míg Pista bácsi barátságosan végigvezette a kíváncsiskodókat műhelyében és kiállítótermében, azok nemcsak az agyag előkészítésének folyamatával ismerkedhettek meg, hanem családja történetével is. Míg betekintettek a kemencébe, többet tudtak az égetés folyamatáról, mint előzőleg remélték, s mire kiléptek a kis múzeum tornácáról, hogy végül megtekinthessék a korongozást és a díszítést is, már valódi szakértőkké váltak... Pista bácsi nemes egyszerűséggel, őszinteséggel, humorral, mindent elárult a szakma fogásairól, ha valaki tényleg meg akarta tanulni ezt az ősi mesterséget, neki soha nem volt ellenére. Segített, bátorított, támogatott mindenkit, aki erre igényt tartott.

A Népművészet Mestere címet az országban az elsők között kapta meg, még 1954-ben, s több mint fél évszázadon át, méltón, de szerényen viselte ezt a titulust. A Népművészet Mestere címmel járó felelősségérzet irányította tetteit, gondolatait, a számára megadatott isteni talentum kísérte egy életen át. Temetésén családtagjai, tisztelői, barátai, társai a hagyományok őrzésében, s két város, Nádudvar és Hajdúszoboszló közössége búcsúzott tőle, abban a reményben, munkássága immár örök érvényűen a nemzet kincsének részévé válik.